Idénre kezdett megérni bennem a gondolat, hogy újra keresztutat szeretnék írni. Egyik éjjel aztán elkapott az ihlet… Úgy éreztem, hogy Isten súg gondolatokat minden állomáshoz. Később vettem észre, hogy éppen tíz éve írtam az első teljes keresztutamat. Annak a szemléletében a biblikus alapok álltak, hogy a mélyebb összefüggéseket sikerüljön kicsit megmutatni, ahogy a Szentírás évszázados, olykor évezredes távolban levő szakaszai mind-mind egybecsengenek, az „idők teljességéről” beszélnek. Most kifejezetten az volt a fontos nekem, hogy miként érint minket a keresztút. Mert nem külső szemlélői vagyunk csupán a megváltói műnek, hanem részesei: olykor Krisztust segítők, olykor éppen a kereszutat szükségszerűvé tevők. Ez a szál foglalkoztatott.
Aztán közeledett a fáklyás keresztút napja. Esőt, szelet, kiszámíthatatlan időt ígértek. Kértem az Úrtól, hogy segítsen nekünk, hogy megtarthassuk az alkalmat, de azt előre elhatároztam, hogy igazában nem árt, ha nekünk is kényelmetlen ez az út, hiszen Jézusnak sem volt kellemes. És hol vagyunk mi, még ha ronggyá ázunk is, az Ő kínjaitól? Aztán, Isten megadta, hogy az egész nap, bár szeles, de gyönyörű volt. Eljött az este…
Ahogy neki álltunk, hogy felidézzük Jézus szenvedését, éppen a Szűzanya fájdalmához érve, nagy cseppek hullottak az égből. Az egyik kisgyermek a közelemben hangosan meg is jegyezte, némi félelemmel a hangjában: „Esik az eső!”. Elbizonytalanodtam; talán mégis meglesz az a zuhé… Egyszerre egész tisztán hallottam a fülemben Isten hangját, erősebben, mint a gyermekét: „hát nem megmondtam, kicsiny hitű, hogy minden rendben lesz?” Elhatároztam, hogy nem kételkedhetem… és félperc múlva nem is hullott több eső.
Nálunk sok kavics van a kálváriánál, de azt is meg kell jegyeznem, jóformán még soha nem volt olyan, a sötétség ellenére, hogy térdeléskor egy is kellemetlenséget okozott volna… Inkább azt érzem minden térdelésnél, hogy végtelenül puha és meleg a föld.
Ahogy végéhez közeledtünk az elmélkedésnek, olyan jó volt megélni, hogy a ministránsaink, pedig ezt nem beszéltük meg, az ének kezdetén („A keresztfához megyek…”), mind a nagy kereszt felé fordultak és a fáklyájukat kissé meg is emelték felé. Megérintett ez a jelenet.
Végül, amikor már pakoltunk el, a kis Anna odalépett hozzám, hogy „Miklós atya, észrevetted, hogy éppen, amikor Jézusról mondtad, hogy kilehelte lelkét, pont akkor támadt a legerősebb széllökés?” – Valóban, csodáknak voltunk tanúi.
Ahogy az esti nyugalom beállt, úgy éreztem, ezeket meg kell írnom, hogy mindenki hallja Isten nagy tetteit, amiket a mi kis életünkben olyan csodásan, újra és újra megcselekszik!